Siposné dr. Kecskeméthy Klára: Tisztelgés a hősöknek - emlékezés a 101. gyalog ezredre (Mezőberény 2014.03.21.) 

 

Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Mezőberényiek! 

Vajon mire gondolhattak 100 esztendővel ezelőtt az Oszt­rák-Magyar Monarchia lakói mit hoz a 1914-es esztendő? Békét, nyugalmat, örömöt, vagy viszályt, ellenségeskedést, háborút? Csak remélték, hogy a balkáni ­háborúk után ismét nyugodtabb időszak köszönthet mindenkire a Monarchiában és Európa-szerte. Az 1914. június 28-án, a Szarajevóban elkövetett merénylet lángra lobbantotta a világot. Az Osztrák-Magyar Monarchia július 28-án hadüzenetet küldött Szerbiának, amellyel szemben egyedül a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István adott hangot fenntartásainak, azt az álláspontot képviselve, hogy a Monarchia számá­ra a válság politikai megoldása a legelőnyösebb. Milyen különös a sors, a háború egy merénylettel kezdődött, és 1918. október 31-én gróf Tisza Istvánt merénylők gyilkolták meg, így lett Ő is a Nagy Háború egyik utolsó magyar áldozata. Véget értek a boldog békeidők, más irányt jelölt ki a birodalmának és benne Magyarországnak Ferenc József. „Népeimhez! Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralevő éveimet a béke műveinek szentelhessem és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam. A gondviselés másként határozott. Egy gyűlölettel telt ellenség üzelmei kényszerítenek, hogy a béke hosszú esztendei után kardot ragadjak monarchiám becsületének védelmére, tekintélyének és hatalmi állásának megóvására és területi épségének biztonságára.” – írta proklamációjában I. Ferenc József 1914. július 28-án.[1] A háború mindkét oldalon „Éljen a háború!” felkiáltással kezdődött. Az első napokban mindenki üdvözölte a háborút, a sorozóirodák előtt vidám fiatalok sorakoztak, a katonák nótázva meneteltek végig a városok utcáin, a szeretteik és a lakosság búcsúztatta őket, vasúti szerelvények indultak a frontokra. A Vasárnapi Újság hasábjain, a korabeli képeken az önfeledt ünneplést láthatjuk, az újságok tudósításaik során becsület, kötelesség, haza, a hazához való hűség stb. jelzőket használtak. A vagonokban elutazó katonák közül sokaknak az ünnepélyes elköszönés egyben a végső búcsú is volt. Damó Elemér „Honvédtiszt az I. világháborúban” című könyvében  az alábbiakat írta: „A háború magja el volt vetve, és ki is kelt hazánkban, kikelt a magyar lelkekben. A rég elvetett háborús mag gyümölcsfává nőtt. Az ország olyan eksztázisba esett, hogy talán már nem is lehetett volna a háborút megakadályozni. Olyan emberek, akik azt sem tudták hol van Bosznia, úton-útfélen harsogták, hogy megállj kutya Szerbia, nem lesz tied Bosznia”.[2] A tömegek ünnepelve fogadták a háborút, a hadkötelesek lelkesen tettek eleget a mozgósítási parancsnak: akkor még senki sem sejtette, hogy milyen borzalmasak lesznek majd a küzdelmek.  Sok százezren öltöttek egyen­ruhát és indultak a hadszínterekre, Szerbiába, Oroszországba, majd később Olaszországba, Romániába. Arra mindenki számított, hogy lesznek majd sebesültek, talán halottak is, de mindenki bízott abban, hogy Ő nem esik áldozatul. A Nagy Háború, amelyet gyors lefolyásúnak reméltek, befejezését, pedig még azon év őszére várták, már az első néhány hónapban olyan óriási emberáldozatokat követelt a hadban álló felektől, amilyenekre az emberiség addig történelme során még nem volt példa. Az eufórikus hangulatú ország és a lakossága számára így a kijózanodás nagyon hamar bekövetkezett. Az önfeledt, vidám hangulat mind a harctereken, mind a hátországban akkor hagyott alább, amikor a biztosra várt győzelem egyre inkább késett, amikor a hírek elhúzódó, véres csatákról szóltak, a katonák ezerszámra haltak meg a frontokon, és a borzalmas sérüléseket szenvedett katonákat szállító vonatok megérkeztek a vasútállomásokra. A sebesültek, rokkantak elmondták, hogy hónapokon át a lövészárkokban ültek a sárban, a vízben, a fagyban és a hóban, penészes kenyeret ettek, járványok pusztítottak, a távoli frontokon a természeti- és az éghajlati körülmények teljesen mások, és egyre elviselhetetlenebbek voltak.[3] A Vasárnapi Újság 1914. évi karácsonyi számában az alábbiakat írta: „A szeretet ünnepét üljük és most is csak a gyűlöletre a háborúra gondolunk.Nem tudunk megbocsátani ellenségünknek a hogy Te tanítottál; a romlásukra igyekezünk, a míg fegyver van kezeikben. Nem azt nézzük, hogy mindannyian a Te fiaid vagyunk, csak azt látjuk, hogy ők a mi ellenségeink. Végig akarjuk küzdeni ezt a rettenetes háborút, és végig is fogjuk egészen a győzelemig. S úgy érezzük, hogy nem istenkáromlás, mikor e véres munkához a Te segítségedért könyörgünk: Szeretetnek Istene!” [4] Mindegyik fél a saját Istenében, a saját igazában hitt, reménykedett és bízott. Több millió volt azoknak a száma, akik nem tértek vissza szeretteikhez, akikről nem tudták kicsoda, akiknek a szülőhazától távoli sírjára a következőt írták: „A soldier of the Great War - Known Unto God” „A Nagy Háború katonája - Az Úr ismeri őt”, „Ismeretlen katona”. 

Hősök emlékünnepe – emlékművek 

 

Az óriási emberáldozatokat követelő Nagy Háború második évében felmerült, hogy a társadalomnak kötelessége a hazáért életüket feláldozó katonák emlékének megőrzése.1915-ben báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy a frontról írott levélben javasolta, hogy „Az országgyű­lés [...] hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyre [...] elesett hőseit névszerint bevési... "Ekkor már az Osztrák-Magyar Monarchia hadereje hatalmas veszteségeket szenvedett mind a szerb, mind az orosz fronton, és a levél megírása előtt nem sokkal nyílt meg az újabb front az Isonzó mentén. A háborús veszteségek a közvéleményt és a hadvezetőséget is egyaránt foglalkoztatták. A most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről szóló 1917. évi VIII. törvénycikk A 2. § kimondta: „Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.”[5] A hősi emlékművek állítása még Nagy Háború idején megkezdődött, a nehéz életkörülmények a hátországban, és az ország pénzügyi helyzete sem tette lehetővé az monumentális emlékművek építését. Trianon után, 1924-ben jött el az ideje annak, hogy az I. világháború hősi halottaival és emlékük megörökítésével a nemzetgyűlés is foglakozhatott. Az 1924. évi XIV. törvénycikk a következőképpen fogalmazott: „1. § A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot - mint a "Hősök emlékünnepét" - a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.” [6] 1925. május végén méltó módon emlékeztek az elesett hősökre, ünnepi szentmiséket tartottak, a települések elöljárói, illetve lakosai elhelyezték az emlékezés virágait a hősi emlékműveken. Magyarországon szinte valamennyi településen találkozunk első világháborús hősi emlékművekkel, amelyek a haza védelmében elesett katonák előtt tisztelegnek. A Nagy Háború embertelen véráldozatokat követelő hadműveletei, az ütközetek nem a mostani országunk területén zajlottak, hanem attól több száz kilométerre, a régi határok mentén. De ez mérhetetlen szomorúságot is okozott az itthon maradottaknak, mert az apák, a fiúk, a testvérek, a rokonok ismeretlen sírokban nyugszanak, távol a hazától és a szeretteiktől. A II. világháború­ban sajnálatosan időszerűvé vált ismét az elesett katonák nagy száma miatt a kérdés. 1942. április 17-én belügyminiszteri, április 25-én honvédelmi miniszteri rendeletben már arról rendelkeztek, hogy a második világháború hőseinek nevei is felkerüljenek az első világháborús emlékművekre és a Hősök Napján adózzanak az ő emléküknek is. Így kerültek az apák mellé fiaik nevei is. 

Mezőberény – hősök emlékműve – császári és királyi 101. gyalogezred 

 

Mezőberényben 1928. június 24-én állították fel a Nagy háborúban elesett hősök emlékművét. Ekkor jelentették meg Mezőberény község hősi halottainak emlékalbumát is. 571 nevet tartalmaz az emlékalbum. A besorozott négyezer háborúba induló nagy többsége földműves volt, de voltak közöttük, kereskedők, csizmadiák, cipészek, géplakatosok, vasutasok, hentesek, kőművesek, béresek, és napszámosok is.[7] Közvitézként, póttartalékosként, népfölkelő gyalogosként, közkatonaként, honvédként harcoltak a magyar királyi 1., 2., 3., 4. és 7. honvéd gyalogezredekben, valamint a császári és királyi 3., 39., 77. és 101. gyalogezredekben. Jelentős részük evangélikus volt, de reformátusok is voltak a soraikban, sorsuk többnyire ismeretlen maradt: „az olasz, az orosz, a szerb harctéren elesett”, „az olasz, az orosz, az északi harctéren eltűnt”, „ismeretlen helyen eltűnt”, „román, olasz, orosz fogságban hunyt el”, „Doberdónál eltűnt”, „elesett Isonzónál” csak ennyi maradt meg. 1923. augusztus 2-án József főherceg Békés­csaba főterén leplezte le a Belanka Mihály t. zászlós által emelt és készített 101. cs. és. kir. gyalogezred emlékoszlopát, amely ha szerény kivitelben is, de legelsőnek készült el Csonka-Magyarországon. Ekkor merült fel először a gondolat, hogy a gyalogezred történetét megírják, a fellelhető dokumentumokat, képeket, térképeket összegyűjtik. Machalek Pál a 101. ezred századosa megírta az ezred történetét, amely 1928 augusztusában jelent meg Békéscsabán. Könyve előszavában Machalek Pál a következőket írja: „Az elesett bajtársaink özvegyeinek és árváinak, az életben maradt 101-eseknek és azok családjának ajánlom szerény munkámat..„[8] A könyvhöz József magyar királyi herceg tábornagy úr írt előszót elismerve a 101-esek vitézségét. „A Nagy-Magyar-Alföld fiai — a szörnyű vérzivatar­ban méltón az ősmagyar tradíciókhoz, a 101. gyalogezred köteléké­ben is — a csaták hosszú sorában, mindenütt dicsőségesen megállot­ták helyüket.”[9] Machalek Pál is leírja a lakosság eufórikus hangulatát a háború kitörésének hírére: „Esténként hangos volt minden korcsma. Mindenfelé víg zene szól; derék bakáink víg nótaszóval, pajkos jókedvvel végzik dol­gaikat szállásaik körül. A lelkes polgárság ajkáról minden pilla­natban felhangzik az »Éljen a hadsereg, éljen a háború!«[10] 

Mozgósítás – felvonulás a Délvidékre (déli és északi harcterekre) 

 

A hadilétszámra emelt 101. ezredet, a mozgósított temesvári VII. hadtest tartozékaként a déli hadszíntérre irányították. 1914. augusztus hó 1.-én, az éjjeli órákban az eredetileg is Békés­csabán állomásozott III. zászlóalj nemes Pánwitz Vilmos alezredes pa­rancsnoksága alatt, víg nótaszóval vonult a vasútállomásra, hogy a készen álló vasúti szerelvényen rendeltetési helyére szállíttassék. Machalek a következőket írta: „A Délvidékre való levonulás valóságos diadalúthoz hasonlított. Minden állomáson az egybesereglett lakosság határtalan lelkesedés­sel, virágesővel, lélekemelő hazafias beszédekkel fogadta katonáin­kat. Élemiszerekkel, apró emléktárgyakkal, de főként bakáinknak legjobban eső italokkal látta el őket a nagy tömegben összegyűlt sokaság. A virág- és zászlódísszel ékesített katonavonatokat a sze­retet és őszinte ragaszkodás számtalan jelével halmozták el, ami derék katonáinkat látható örömmel és határtalan büszkeséggel töl­tötte el. Katonáink valóban őszinte lelkesedéssel, a legvígabb ke­délyhangulatban vonultak a háborúba és ezzel is dokumentálták harci készségüket igazságos ügyünkbe vetett törhetetlen hitüket.”[11] A 101. ezred részét először a Duna mentén vetették be, majd az orosz hadszíntérre irányították. Augusztus 25-én tehát ismét vonatra szálltak és elindultak Galícia felé. Chodorowban látták először a háború igazi arcát… „a polgári lakosság legszüksége­sebb holmiját szekerekre rakva menekült, kocsijaik eltorlaszolták az utakat; az asszonyok és gyermekek jajgató sírása tette még szomo­rúbbá a háború első benyomásait.”[12] Erős ágyúzás és fegy­verropogás hallatszott és a felgyújtott falvak óriási fáklyaként vilá­gították meg a vaksötét éjszakát. Csapataink első éjszakáját az ellenség nem háborgatta, mégis hosszú volt az, mert dacára a nyárnak, a dermesztő hidegben álmatlanul, fogvacogva kuporogott mindenki a hirtelenében ásott árkokban.”[13] Ugyanezen na­pokban indultak meg azok a végtelennek tetsző esőzések, melyeknek szakadatlan zuhogása próbára tette minden katonánk testi és lelki erejét....[14] Az északi harctéren bekövetkezett események miatt a Kárpátokba való visszavonulást rendelte el a hadvezetés, hogy ott átcsoportosítva haderőnket, újabb kísérleteket tegyen az orosz gőzhenger feltartóztatására addig, míg a német had­vezetőségnek módjában áll a Monarchia erőit tehermente­síteni. Alig másfél hónappal a diadalmas békéscsabai bevagonírozás után megmutatkoztak az első megbetegedések, a táplálékhiány, a hirtelen hidegre fordult időjárás, az állandó tisztátalanság miatt, a mindenkori háborúk rettenetes réme, az ázsiai kolera ütötte fel a fejét. Az utak menti árkokba, mind sűrűbben dőltek az éhségtől és fáradságtól ki­merült bakák. Az első megbetegedéseknek hírére orvosaik a legszigorúbb egészségügyi rendszabályokat léptették életbe.  »Vaj, sajt és kolbász élvezete tilos. Gyümölcs, főzelék, tej, víz, bor csak főzött, illetve forralt állapotban élvezhető. Naponta legalább háromszor, de étke­zés előtt és ürülés után feltétlenül meleg vízben szapannal mosa­kodni. Haskötőket állandóan kell viselni. Megbetegedéseket azonnal jelenteni. Ételeket forró állapotban kiosztani, evőeszközöket és evő­csészéket (csajkákat) forró vízben, szódaoldattal kimosni. Csak sa­ját kulacsot szabad használni, stb.«[15] 1914. október első napjaiban indult meg második felvonulásuk Galíciába, hogy támadó hadműveleteikkel az orosz haderőket visszavetve, Przemysl várát felszabadítsák. Az ezred Galíciában esett át a tűzkeresztségen. Rohatyn elfoglalása, majd egy Lupkow irányában végrehajtott sikeres előretörés fémjelezte az ezred harci eredményeit. Aztán visszavonulás, védelem a Kárpátokban, majd a kíméletlen húsvéti csata következett, amely dicsőséget szerzett a vitéz 101-eseknek. A küszöbön álló olasz hadüzenet miatt 1915 május hó 16-án vasúton Monfalcone-ba szállították a katonákat, innen másnap gyalogmenetben a Doberdóra ke­rültek. Duino és Sistiana közötti szakaszon az állások elkészí­tésében vettek részt, majd az Isonzo mentén az olasz III. hadsereg előcsapatainak sok­szoros túlsúlyban levő támadásait verték vissza. Az Isonzo-i állapotokról Machalek a könyvében ír: „Az isonzói fronton felette nehéz küzdelmek folytak. A kezdet kezdetén minden nagyobb műszaki segítség nélkül, egyedül a hiányos műszaki felszerelésükre utalva, alig lehetett az állásnak nevezett 30—40 cm. mély árkocskát a Karszt köveiben kifúrni, a mellvéd pe­dig az egymásra rakott kövekből állott.”[16] 1916 februárjában már Albá­nián keresztül meneteltek, Trebinje, a szlavóniai Brod következett, március  31-én vonatra szállva, Zágráb, Villach és Bozen dél-tiroli városon át áp­rilis 2-án Salurnba futottak be, hol május 7-ig állomásoztak. 1916 nyarán a 3. hadsereg kötelékében a tiroli támadó hadműveletekben vett részt az ezred. A Monte Busibolo elleni háromnapos véres harc és győzelem után Jenő főherceg, vezérezredes, hadseregcsoport-parancsnok külön napiparancsban dicsérte meg a 101-eseket. 1916 augusztusában már az északi hadszíntéren a 48. osztrák-magyar hadosztály kötelékében harcolnak. 1917. február 16-ig a német 40. gyalog­ezreddel együtt árokharcokat vívtak a muszkák ellen. Ezután kivonták a 101-eseket és március 15-éig részben a német dandár, részben pedig a hadosz­tály tartalékát képezték. 1917 augusztusában az erdélyi harctérre kerültek, Erdélyt kellett megvédeni a románoktól, majd a segítségükre siető oroszoktól. A kipróbált békés megyeiek a Tatár-hágónál, a Mogura magaslaton vertek vissza minden próbálkozást. A bukovinai harcok, Csernovicz elfoglalása következtek. 1918. június 15.-én az ezred a Garda tó és a Brenta közötti terepszakaszon működő cso­portban operáló XIII. hadtest kötelékében harcol. 1918 végzetes nyarán a piavei támadás élén ott találjuk Békés megye hős fiait, aztán az utolsó harc és védelem a Col de Rossa-i állások megtartása, az ún. halálvölgyben következett. Machalek Pál felidézi a borzalmas küzdelmet: „Úgyszólván megsza­kítás nélkül a legnagyobb kaliberű ágyúk tüze alatt állottak, mindun­talan erős repülőrajok látogattak el feléjük (egy-egy raj néha 20—30 gépből is állott) és ezek nemcsak az ütegek tüzelését irányították, hanem minden esetben egy csomó bombát is dobtak le ….. E sok viszontagságot betetőzte a spanyol nátha járványszerű fellépése..”[17] A fegyverszünet aláírása után az ezred 1918 november 16-án reggel érkezett Békéscsabára, ahonnan 52 hónappal azelőtt indultak el a hadak útján és több mint négy esztendeig harcoltak a Nagy Háború különböző hadszínterein. A katonákat itt szerelték le. 

Machalek Pál híven leírta a katonák hangulatát: „Nincs és nem is lehet fájdalmasabb, szomorúbb lelkiálla­potot elképzelni, mint amikor egy katona több mint négy esztendei dicsőséges harcok után arra ébred, hogy máról-holnapra a tisztelet és megbecsülés, a kötelességteljesítés egész embert követelő magas fokáról a megvetés, a gúny és a tehetetlenség posványába sülyedt.”[18] volt cs. és k. 101. gyalogezred kötelékéből 144 katonát avattak vitézzé, 19-en kapták meg az Arany vitézségi érmet, 714-en a nagyezüst, 2840-en a kis ezüst, és mintegy 3000 katona kapta meg a bronz vitézségi érmet. A 101-es hősi halált haltak ott pihennek az összes csataterek tömegsírjaiban, sok helyen közös sírban az ellenséggel, a halálban kibékülve egymással. 

Befejezés 

A Nagy Háború az értelmetlenül elpazarolt életek szimbólumává vált, kitörésének századik évfordulóján emlékezzünk arra, milyen tragédiához vezetett, hogy parancsra mindenkinek fegyvert adtak a kezébe, a hazától távol eső harctérre vezényelték. Úgy vélem nekünk, kései utódoknak is feladatunk a múlt emlékeinek megőrzése, a hagyományok tisztelete és ápolása. Nem biztos, hogy hősnek születtek azok, akik egyko­ron a Kárpátokban, Szerbiában, Erdélyben, a Doberdó fennsíkján haltak meg, de azzá váltak hősi áldozatvállalásukkal. Az elesettek emlékének megőrzése, emlékműveik, emléktábláik, a hősi temetők gondo­zása erkölcsi kötelességünk, mert a hősöknek szóló tisztelgés üzenet az emlékezésről, a megbékélésről, és a jövőről.  

Nyugodjanak békében!

  


 

[1] A világháború képes krónikája, Révai Kiadás, Budapest, 1914. 2. füzet, 34-36. oldalak, A király manifesztuma http://epa.oszk.hu/01500/01596/00002/pdf/1vh_kepes_kronikaja_1914_02.pdf   (Megnyitva 2014. március 20.)

[2] Damó Elemér: Honvédtiszt az I. világháborúban, a 17. honvéd gyalogezred egy tisztjének jegyzetei, Székesfehérvár, 2011. MH ÖHP; Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezet

[3] Szakály Sándor: Emlékek és emlékezet, Honvédségi Szemle, 2014. 1. szám 3. oldal, Koós Gábor-Szternák György: Emlékezzünk (1914 – 1918), 2014. Kézirat 15 oldal

[4] A szeretet ünnepén, Vasárnapi Újság, 1914. 52. szám, 61. évfolyam, 958. oldal, http://epa.oszk.hu/00000/00030/03188/pdf/VU_EPA00030_1914_52.pdf

[5] 1917. VIII. törvénycikk a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről, 1000 év törvényei honlap - http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=7380 (Megnyitva 2014. március 2.)

[6] 1924. évi XIV. törvénycikk az 1914/1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről, 1000 év törvényei honlap - http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=7597 (Megnyitva 2014. március 2.)

[7] Mezőberény község hősi halottainak emlékalbuma 1914-1918, Mezőberény község, 1928. június 24.

[8] Machalek Pál: 101. cs. és kir. gyalogezred (1183-1918) története, (Békéscsaba, 1928. Körösvidék Ny. és Lapkiadó.) 1 t. (József főherceg portréja) + VIII + 266 + [5] p. + 1 mell. (kihajtható).

[9] Machalek i. m. Előszó

[10] Machalek i. m. 19. oldal

[11] Machalek i. m. 22. oldal

[12] Machelek i. m. 25. oldal

[13] Machalek i. m. 27. oldal

[14] Machalek i. m. 30. oldal

[15] Machalek i. m. 38. oldal

[16] Machelek i. m. 198. oldal

[17] Machalek i. m. 183. oldal

[18] Machalek i. m. 186. oldal