Érdekes

Ezen az oldalon azokat a számomra érdekes dolgokat gyűjtöttem össze, amelyek ilyen-olyan okok miatt a könyvekből kimaradtak, itt viszont alkalom adódik a korról kialakult, talán kicsit szürke kép tényekkel, egy-egy érdekes, jellemző emberi megnyilatkozással való színezésére. 

Az oldal tartalomjegyzéke:
A mezőberényi gimnáziumról
A Wenckheim-családról
A szabadságharcról (1848-1849)

A mezőberényi gimnáziumról

Az iskolán kívüli viselkedést is szabályozták. „Nyelveket a káromkodástól, szidalmazástól és rágalmazástól” meg kellett tartóztatniuk. Kötelező volt a nyájas viselkedés, a szelíd, emberséges magatartás. A korhelységet, az iskolából való mulasztást szigorúan tiltották a szabályok. Bonyhai Benjámin írta: „Azt természetesnek kell találnunk, hogy a diákok a községtől félórányira lévő Köröshöz kigyalogoltak és ott a tanárokkal, vagy sokszor azok nélkül, sőt néha azok tilalma ellenére fürödtek, úsztak és csónakáztak.”

Jeles tanulók:
Mezőberényben tanult Sárosi Gyula. Sárossy Gyula Sárossy Lajosnak született, költőként vette fel a Gyula nevet. 1848-ban „összetörte címerét” és szakított családi nevének hagyományos írásával, akár Jókai.  Sárosi Gyula mezőberényi tanulmányai alatt annyira megszerette és megtanulta a szlovák nyelvet, hogy Eperjesen, későbbi tanulmányai helyszínén, a Magyar Társaság mellett a Szlovák Társaságnak is pártolója, munkatársa lett. Az 1834-1835-és tanévben Kovács Sámuel és Sárosi Gyula a társaság vezetői, ők ketten tanították a magyar nyelvet is. Vahot Imre, a diáktárs írja: az eperjesi polgároknak, kik őt barátságos, vidám kedélye, demokratikus, népies szellemével, s modoránál fogva igen kedvelték, „pán dichternek”, költő úrnak nevezték.” Sárosi Gyula 1848/49-ben kormánybiztos, Kossuth bizalmas barátja. Az Arany trombitát is Kossuth biztatására fejezi be. Ponyvára került Arany Trombita a mű pontos címe, a korszak leghitelesebb verses krónikája, a szabadságharc leghosszabb dicsőítő verse. Világos után a Lipcsében újra kinyomtatott Arany trombitát becsempészteti az országba, maga üldözői elől hosszú ideig bujdosott, csak 1852-ben fogták el, akkor is árulás következtében. Kötél általi halálra ítélték, majd kegyelemből életfogytiglani börtönre. 1855-ben szabadult, de 1859-ben Krinolin című verséért ismét két évre elítélték.
A tanintézet büszkesége lehetett Székács József (kép), aki kiérdemelte később „a nemzet papja” megtisztelő titulust. Az orosházi kisiparos-kispolgári származású későbbi lelkész, majd evangélikus püspök szintén Mezőbrényben tanult. A szabadságharc melletti kiállásáért Világos után katonai törvényszék elé került. 1865-1869 között Orosháza országgyűlési képviselője volt.
A gimnázium tanulói közül említést érdemel Boczkó Dániel, aki 1848 kormánybiztosa lett. Szakáll Lajos, Békés vármegye későbbi főjegyzője,
Réthy (Schlotterbeck) Pál Békéscsaba és a megye messzeföldön híres orvosaként öregbítette a mezőberényi gimnázium hírnevét. Öccse, Lipót a környék első nyomdásza volt. Szemián Pál Mezőberény későbbi orvosa is itt végezte tanulmányai egy részét. 
Mezőberényben tanult Jancsovics István szarvasi lelkész, a kétkötetes szlovák-magyar és magyar-szlovák szótár szerkesztője és testvére, Jancsovics Pál, később alispán, a selmeci gimnáziumban az 1836/37-es tanévben elölülő(legjobb tanuló). A gimnázium tanulója volt Haán Lajos (kis kép), aki elévülhetetlen érdemeket szerzett Békés megye történelmi múltjának kutatásában. Békéscsabai evangélikus lelkész, magyarhoni egyetemes ev. egyházi főjegyző, a Békésvármegyei Régészeti Társulat alelnöke volt. Az Eperjesi Magyar Társaság tagja volt 1834 – 1839 között. (1818-ban született, meghalt 1891-ben.) A szlovák és a cseh a cseh mozgalom vezetőivel is kapcsolatba került, ugyanakkor szlovák anyanyelve ellenére tagja, majd könyvtárnoka, sőt alelnöke volt a magyar társaságnak. Nem csapta meg a korabeli elfogult nacionalizmus szele. Szántó Albert békéscsabai szolgabíró, Kalmár Mihály gyulai ügyvéd, idősb. Jeszenszky Károly mezőberényi evangélikus lelkész és testvére Antal, aki később báró Prónai jószágigazgatója lett Acsán, szitén Mezőberényben ismerkedett a tudományokkal Mikolai István orosházi, Csermák János tótkomlósi, Kristóffy Sámuel nagylaki evangélikus lelkészek, utóbbi békési esperes, és Benka György, a gimnázium későbbi tanára ugyancsak a mezőberényi gimnázium tanulója volt. Mindenképpen meg kell említeni még Major Pál, későbbi Moson vármegyei alispán, miniszteri tanácsos és Karassyay István (Jókai: A nagyenyedi...) Békés vármegye alispánja nevét is. Hajnóczy Sámuel kisbéri evangélikus lelkész, majd az 50-es években politikai vértanú, rokona a Martinovics-féle Hajnóczinak szintén Mezőberényben tanult. A sort folytathatjuk Keblovszky Lajos, a kígyósi uradalom ügyésze, esperességi törvényszéki elnök, Szánthó Albert csabai szolgabíró, Kalmár Mihály gyulai ügyvéd, Sztehló Andor budai lelkészmegemlítésével.
A délszláv tanulók közül meg kell említeni a három Stratimirovits fiút. Ők valószínűleg rokonságban álltak a karlócai érsekkel, akit ma is a szerb-magyar kulturális kapcsolatok kiépítésén fáradozó személyiségként tart számon az irodalomtörténet. Megemlíthető még, hogy korábban mezőberényi diák volt Dmitrij Stratimirovic (a karlócai érsek rokona), aki a szabadságharc alatt egy verses krónika szerint „fellázítá a vad rác népet, el akarván szakajtani tőlünk három megyénket”. A verseci csatában fogságba esett, a haditörvényszék párját ritkító embertelensége és pusztító kegyetlensége miatt 1848. július 19-én, Temesváron felakasztatta.

A Wenckheim-családról
Özv. báró Wenckheim Józsefné maga is nagy támogatója volt a gimnáziumnak, s amikor 1807. június 11-én I. Ferenc Lujza lányával, Napóleon későbbi feleségével átutazott a településen, az özvegy bárónő(-né) üdvözölte a jeles személyiséget. A gimnázium állami elismerését a királynak személyesen is megköszönte. Ez alkalommal özv. Wenckheim Józsefné bemutatta Skolka Andrást a királynak. Az érdeklődött a gimnázium felől, majd pedig biztosította Skolkát az iskola iránti jóindulatáról.
Báró Wenckheim József (első felesége Orczy Anna Mária bárónő) felesége báró Orczy Terézia, fiaik: Béla, György, László, Viktor, Rozália, Mária, Paulina. Béla 1811. február 11-én született, Pesten végezte iskoláit, tizenhat éves korában elvégezte a jogot, tizenhetedikben patvarista, tizennyocadikban jurátus, tizenkilenc évesen ügyvédi oklevéllel bírt.  1831-ben aljegyző, 32-ben táblabírónak választották, 1833-ban beutazta Európát. 1837-től alispán, 1839-ben a megye országgyűlési követe. 1848-ban a megye főispánja, ebben az évben lett István főherceg főudvarmestere, a bukás után külföldre menekült.  Nagy sportember volt. Pestről Ladányba  - 120 angol mérföld – lovagolt kilenc és fél óra alatt öt lovon. Dominó nevű paripáján két nap alatt ért Pestről Ladányba. Vadászott a királlyal Stájerországban a hegyekben, Angliában a windsori vadászatokon, Ladányban, a Csallóközön, a szíriai sivatagban 40 fokos hőségben napi 12 órát lovagolt gróf Almási Györggyel és gróf Batthyáni Lajossal. 1860-tól újra Békés megye főispánja. Deák Ferencen kívül senkinek sem volt oly közvetelen nagy befolyása a fejedelem akaratára, mint b. Wenckheim Bélának. Amit Deák az országgyűlésen és az ott elfogadott föliratban történelmi és nemzetközi jog alapján követelt, azt Wenckheim Béla lóversenyek és más hasonló összejövetelek alkalmával adta értésére a fejedelemnek. Később Magyarország belügyminisztere lett, majd miniszterelnök.
„ Mikor én mint képviselő, kerületem érdekében a m-berényi gőzmalom társaság jogtalan megadóztatása és a vízszabályozás veszélyei ellen felszólaltam , s őt arra kértem, illető minisztertársánál közbenjáró legyen, mert különben, ha rögtöni segély nem jön, egész kerületem és a ladányi kastély is elpusztul; akkor ő csak annyit válaszolt: barátom, én soha nem kérek minisztertársamtól semmit oly ügyben, ahol a Wenckheim család érdekelve van. Ön teheti, mert nem érdekelt fél, de nekem nem szabad, még akkor sem, ha Ladányt elsepri a víz.”
„M-berényben történt, hogy egy szegény ember szőlőt vett, árát kifizette, s az ott lévő házacskájába költözött egész családjával. Az átírás, mivel a házon bizonyos teher volt, nem foganasíttatott, és a szegény ember egyszer csak arra ébredt, hogy házát feje fölött elárverezik.” Elment elkeseredésében a „mi bárónkhoz” (így hívták a megyében) segítségért, hogy szólna az igazságügyi miniszterrel. A báró ígéretet tett erre. Majd értesítette  az ügyvédjét, hogy vegye meg azt a bizonyos szőlőt, majd irassa át rögtön az illető szegény ember részére. (Zsilinszki Mihály visszaemlékezéséből)


A szabadságharcról (1848-1849)
Katonáskodás 1848 előtt
1848 előtt Magyarország fiai életük végéig fegyverben maradtak. Teljesen elszakadtak a szülői, a hazai környezettől, a kíméletlen szigor és a brutális büntetések vakon engedelmeskedő zsoldosokká változtatták őket. Az újoncozás főleg erőszakkal zajlott, a közigazgatási hivatalok a börtönökbe zárt latrokat, tolvajokat, csavargókat adták át a toborzó különítményeknek, a községi elöljárók a helyi garázdáktól az átvonuló csapatok segítségével szabadultak meg. Ha nem volt elég újonc, a bevonulást sorshúzás döntötte el. A gyakori garnizonváltás megakadályozta a csapatok és a lakosság közötti kapcsolatok elmélyülését. A brutális eszközökkel engedelmességre szoktatott embereket bármilyen katonai-rendőri feladatra be lehetett vetni. Szomorú emlékeik hozzájárultak a Közép-Kelet-Európa népeinek egymással szembeni gyanakvásaihoz. Észak-Itália egyik városában, Bresciában például, nem is olyan régen még felfelhangzott az anyák kiáltása a déli harangszó után, amikor gyerekeiket szólították ebédre. "Gyertek haza ördögfajzatok! Jönnek a magyarok!"
A haderő szinte állandóan úton volt. A gyalogezredek még azt a kényelmet sem élvezték, amit a római légiók, amelyek a hosszú menetek után jobbára állandó fedél alá jutottak. A Habsburg Birodalomban csak két, a lovasság számára épített kaszárnya létezett, Bécsben és Ennsben. A gyalogos kötelékek falvakba szállásoltak be, vagy nyáron szabad ég alatt táboroztak. Egy-egy menet Galiciától Lombardiáig, Erdélytől Tirolig hónapokig tartott. A pihenők alatt a szűk helyre, hodályokba, sörfőzdékbe, raktárakba összezsúfolt katonákat veteránokkból álló kordon őrizte, a dezertőröket hamar kivégezték, vagy vesszőfutásra ítélték.

A szabadságharcról
-Talán kevésbé ismert szállóige Damjanics tábornokról, amely a délvidéki harcokhoz kapcsolódik. "Damjanics tábornok, mikor a bácskai táborból feljött, a rácokhoz egy saját nyelvükön szerkesztett proklamációt bocsátott ki, mely szóról-szóra így hangzik: Kutyák! Én elmegyek mint ellenségtek. De visszajövök, mint bosszúálló. Ha ti az alatt fel mertek támadni a magyar nemzet ellen, kiirtalak benneteket a föld szinéről, s hogy magja se maradjon a rácnak, utójára magamat lövöm főbe, mint a legutolsó rácot."
- A Bács-bánáti táborba szállás idején sok huszárnak kitelt a szolgálati ideje, köztük a szóban levőnek is. Vécsey ekkor még százados volt. Egy nap az említett huszár a százados ablaka előtt sétált. Felnézve látta, hogy Vécsey és felesége kikönyököl az emeletes ház ablakán. Mintha nem látta volna őket, elkezdett hangosan gondolkodni, hogy az ablakban lévők is hallják. "De bolond az a császár, most ereszt el, mikor a legtöbb hasznomat venné." - "Hát, állj be még egy kapitulációra!" - szólt le Vécsey. A huszár felnézett és azt mondta: "Jelentem alássan, vitéz kapitány uram, de már azt a bolondot meg én nem teszem." Pár nap múlva indult az ezred, a huszártól kérdi Vécsey: " Hát te fijam eljössz a rácokra, vagy obsit kell?" A huszár a következőt válaszolta: "Hát már csak akkor tessék az obsitot kiadni, ha a rácokat mind levágtuk." Mikor aztán már Szolnoknál Vécsey, már mint tábornok, az érdemjelet az időközben káplárrá lett huszár mellére kitűzte, kérdi tőle, emlékszik-e még, mit mondott Göncön? "Köszönöm tábornok úr, hogy nem eresztett haza, ...parasztnak."
- Az országot irányító politikusok határozott akarata ellenére a '48-as seregbe számos nő beverekedte magát, hogy férfi ruhában szolgálja a haza ügyét. Többek között a hadnagy Lebstück Mária, aki 1830-ban Zágrábban látta meg a napilágot. 1848-ban a bécsi forradalom jogászcsapatában harcolt, majd az ottani forradalom leverése után, novemberben már a magyar felkelés ügyét szolgálta. A szabadságharcban kétszer szerzett fejsérülést. Sokáig Carl (Károly) álnéven vett részt az ütközetekben. Lebstück Mária hadnagy férfiöltözete annyira meggyőző volt, hogy állítólag egy bálon, ahol hosszú női ruhában jelent meg, Görgey lecsukatta a "rossz tréfáért", mert nem hitte el, hogy tényleg nő. Mária honvédtisztként részt vett Buda visszafoglalában is, az ott tanúsított helytállásáért hadnaggyá léptették elő. A szabadságharc leverése után letartóztatták, 1849-ben az aradi börtön foglyaként szülte meg gyermekét. Özvegyen maradva, fiával együtt nagy nyomorban élt, mosónőként, nélkülözésben halt meg. Sírja az újpesti Megyeri úti temetőben van. Huszka Jenő Mária főhadnagy című operettjével tisztelgett a XIX. század e nagyszerű asszonya előtt. Atilláját a Magyar Királyi Hadimúzeumban őrizték, ám az a második világháborúban megsemmisült.